Nagyon megható, a pozitív visszajelzéseket olvasni. Megerősítést ad, hogy érdemes volt küzdeni ennyi éven át. Nem tudom megőrizni magamnak a két legújabb véleményt, név nélkül adom közre. Igen megtisztelőek.

"Először is szeretnék mégegyszer gratulálni a könyvhöz. Fantasztikus volt (sajnos már kiolvastam). Nagyon tetszett, egyszerűen nem tudtam letenni, bár csak utazás közben volt időm olvasni, ami azzal járt, hogy egyszer-kétszer elfelejtettem leszállni a megfelelő megállónál annyira belemélyedtem.Remekek a szereplők, izgalmas és tanulságos a történet, bár el nem tudom képzelni, hogy jutott az eszedbe pont ez a téma. Nagyon tetszett Nelly egész lénye, kitartása, bátorsága, már a végén kimondottan szurkoltam neki, hogy elérje a célját és végre összejöjjön XXX-vel is. Viszont sajnáltam, hogy MXY a végén XXX , nem erre számítottam. Szóval csupa jót tudok mondani és esetleg egy új könyv írására bíztatni valami hasonlóan izgalmas témában. Á."

"Sok szeretettel őszintén gratulálok a könyvedhez! Két nap alatt olvastam ki, ha letettem, akkor is a hatásaalatt maradtam. Szeretem a Robin Cook könyveket de ez túl szárnyalta mindegyiket!!Ha egy olvasód kérhet valamit:írj még !!!! "K.Cs.
"Na mit szólsz ehhez, én tanúsitok mindent, nem lehetett hozzászólni. A."

Újabb vélemények írásban/szóban:

Egy Robin Cook/S. King rajongótól (45 éves manager): Elolvastam a könyvet. Nagyon tetszett, pergő, izgalmas és érdekes. A fejezetek elején az idézetek nagyon találóak.

vegyész: Izgalmas, fordulatos regény, szép, világos nyelvezettel, finom jellemábrázolással, és finom, nőies fogalmazással.

könyvelő: nem haladtam a könyvelői feladatokkal, mert nem tudtam letenni a könyvet. Elképesztően izgalmas, cselekményekben gazdag regény, az utolsó oldalig mindig valami meglepő új fordulat jött. Újra el fogom olvasni, olyan mély gondolatok vannak benne. Nem kéne lefordítani más nyelvre is? Isteni film lenne belőle!

titkárnő: nagyon élveztem, nagyon tetszett. Izgalmas, fordulatos.

művészi torna oktató: nem tudtam letenni, nagyon tetszett, mikor jön a következő regény?

gyógytornász: éjjel kettőig olvastam, két nap alatt végeztem vele, mert nem tudtam letenni. Olyan cselekménydús, hogy majd újra el kell olvasnom az elejét. Gyönyörűek a fejezetek elején található idézetek. Mikor kapunk újabb könyvet?

sofőr: imádom az ilyen témájú könyveket, ez is nagyon tetszett, két nap alatt elolvastam. Miért kellett kinyírni az újságírót?

dietetikus: már úgy olvasnám, de a férjem hamarabb kezdett neki, és nem tudja letenni.

titkárnő: az első rész nem annyira pörgős, de a második elképesztően fordulatos, izgalmas, hajnali 3-ig olvastam. Nagyon tetszett, szépek a mondatok, tiszta, világos a megfogalmazás. Tetszettek a szereplők.

E-mailen kaptam egy kedves olvasótól:
"Kedves Írónő! Gratulálok könyvéhez. Lenyûgözõen szövi a szereplõk és az eltelt idõ közötti szálakat. Érdekes, izgalmas, könnyen érthetõ, ugyanakkor tele cselekménnyel, bonyodalommal - az ÉLET-tel. Nyelvezete olvasmányos, a felnõtt korosztály minden rétege számára érdekfeszítõ olvasmány, páratlan élményt jelentû mû. Köszönettel: Boda Irén "

minden kezdet nehéz

Sok év munka, sok év kiadókeresés, még több munka, és még több kiadókeresés után végre mégiscsak megjelent könyv formájában is a regényem:
a "Megpecsételt sorsok" című orvosi krimi.
A regény az alábbi kérdésekre keres választ:
- A cél valóban szentesíti az eszközt?
- A betegek vagy a kísérleti állatok élete a fontosabb?
- Az igazság szabaddá tesz, de milyen áron?
Mivel a nagyközönség elé került, és remélem sokan lesznek, akik elolvassák, abban is bízom, hogy visszajelzéseket is fogok kapni. Ehhez hoztam létre ezt a blogot.

RÖVID TARTALOM:
Egy rejtélyes múltú fiatal újságírónő, aki megpróbálja elfogadni vőlegénye váratlan halálát, rájön, hogy egy helyi kórházban a szervátültetésekhez olyan génmanipulált szerveket használnak fel, amelyeket illegálisan előállított humán klónokból nyer egy Indonéziában működő kutatóintézet. Vajon a cél mindig szentesíti az eszközt?

RÉSZLETES TARTALOM
Cornelia Newdale, a vőlegényét néhány nappal az esküvője előtt elvesztő, fiatal újságírónő hosszú ideig nem tud új életet kezdeni, és munkahelyén sem képes a korábban megszokott stílusban írni. Elégedetlen főnökétől ultimátumként egy egyszerűnek látszó feladatot kap: írjon riportot az egyik szervátültetésekkel is foglalkozó kórház hamarosan megnyíló, új sebészeti osztályáról.
Nelly az egyik orvossal folytatott beszélgetés során megtudja, hogy a kórházban majom klónokból származó szerveket ültetnek be a betegekbe. Nem sokkal később pedig találkozik egy frissen műtött, nagyon beteg kisfiú édesanyjával, aki zaklatott lelkiállapotában zavaros és különös dolgokról beszél.
A hallottakon elindulva Nelly egyre rejtélyesebb információkba botlik. A szálak végül egy indonéz szigeten épült szervbankhoz vezetnek, ahol a legkorszerűbb technikákkal emberi géneket is tartalmazó majmokat klónoznak, belőlük nyerik a világszerte keresett, beültetésre váró szerveket.
Különös találkozások és kalandok után Corneliában felébred a gyanú, hogy a cég tiltott anyagokkal dolgozik. Az igazság kiderítése azonban nem könnyű, mert a szervbank mereven elzárkózik a sajtó elől. Az újságírónő és egy fotós kollegája végül meglátogatják a kutatótelepet, ahol szörnyű felfedezést tesznek.
Munkája során a fiatal nő nem csupán a műtétekkel kapcsolatos rejtélyekre derít fényt, de választ kap titkokat rejtő múltja kérdéseire és szabadulást visz oda, ahol már régen feladták a reményt.

Kedvcsinálóként most részletek következnek a regényből:

1. fejezet
A halál nem „nemlét”, csak a létnek egy másik, ellentétes pólusú formája.
A meghalás így nem más, mint annak a küszöbnek az átlépése, amely az élőket és a holtakat egymástól elválasztja.
…
– Ne menjen oda! – suttogta Kyra, amikor rájött Lily szándékára, de ő teljesen kizárta a külvilágot tudatából, és csak a begovára figyelt, miközben magára húzta nadrágját. Azután lassan, minden mozdulatára ügyelve megindult az állat felé. Néhány lépés után félre akart hajtani egy útjába lógó vékony ágat, aztán mégis meggondolta magát, és inkább letépkedte a rajta lévő leveleket. A majom mozdulatlanul figyelte a nő közeledését, csak a szemöldöke mozgott fel-le. Lily egy csöppet elbizonytalanodva megállt, és leveleket szorongató markát tétován maga elé nyújtotta. Kyra izgatottan várta az állat reakcióját. A begova lassan Lily felé indult, először két kezével a földre támaszkodva, majd az utolsó métereknél felegyenesedve. Kétlépésnyire megállt a nőtől, és a felkínált csemegéért nyúlt. Óvatosan elvette, a szájához emelte, majd váratlanul felhördült, gorombán fellökte a nőt, és hangosan rikoltozva a sűrűbe szaladt.
Kyra Lilyhez ugrott, és felsegítette, de ő is hátrahőkölt a nő tekintetétől.
…
3. fejezet
Volt egy álmom, kitartottam mellette, mert biztosra vettem,
hogy egyszer megvalósul.
…
Lily megvetően pillantott körül a kissé rendetlen lakásban, és nem mozdult. Maxre nézett, majd nagy levegőt vett, és újból Kyrához fordult.
– Te most azonnal eltűnsz Max életéből!... Végleg!
Kyra szemében a gyűlölet lángja lobbant.
– Összeházasodtatok? – kérdezte rövid habozás után Lily.
– Nem – felelte bizonytalan hangon a lány.
– Hála istennek! – nézett Lily megkönnyebbülve fiára. – Akkor mégsem ment el teljesen a józan eszed!
– Nem a papír tartja össze a házasságokat! – morogta Max, de az igazi meggyőződés hiányzott a hangjából.
– Nem hát... Ide hallgass, fiam! Azt hiszem, eleget játszadoztál! Tudod, hogy soha nem járultam volna hozzá ehhez a házassághoz. Ha Kyra gyereket akar nevelni, ám tegye, te viszont elköltözöl innen valami rendes helyre és mostantól a tanulásra fogsz koncentrálni!
– Csak nem gondolja, hogy idejön, és megmondja, mit tegyünk!?
– De. Pontosan ezt gondolom, és így is lesz! – jelentette ki Lily jeges hangon, aztán a retiküljébe nyúlt, előhalászta csekkfüzetét, és habozás nélkül kitöltötte.
…
…
– Most pedig menj el te is!
– De Max...
– Tűnj el innen! – emelte égő tekintetét az anyjára. – Nem akarlak látni, nem érted? – kiabálta.
– Rendben. De ne feledd, hogy milyen célokkal indultál az életnek apád halála után! Ha akarod, felőlem feladhatod az egészet – vont vállat látszólag nyugodtan Lily. – Én már tudom, mit akarok. Veled vagy nélküled, de végigjárom a kijelölt ösvényt. Gondolkozz el ezen, Max!
– Nem akarok gondolkodni! Épp azt nem akarok!
…

4. fejezet
Minden gonosz ember, minden bosszantó esemény csak hírnök, médium, amely a láthatatlant láthatóvá teszi.

Banglore összeráncolt szemöldökkel figyelte az egyik mesterséges méh kijelzőjét.
– Ennyire nem lehetek hülye! – dünnyögte maga elé, és a vezérlőegységen kapkodva átállította a paramétereket. – Mi a csudáért mutat mást a készülék, mint tegnap reggel? Vagy nem figyeltem eléggé, és rossz adatokat adtam meg? Nem valószínű! – Megnézte a másik két műméhet, bosszúságára és meglepetésére azokon is hibás értékeket talált. Ezeken is sietve elvégezte a szükséges korrekciót, és kiegyenesedett. – Rajtam kívül ki férhet hozzá ezekhez? – töprengett. – Egyáltalán, kinek lenne érdeke, hogy a klónok idő előtt elpusztuljanak?... Lehet, hogy nem is pusztulnának el? – ötlött fel benne szinte azonnal, ezért meggondolta magát, és az egyik készüléken visszaállította az értékeket az általa helytelennek tartottakra, majd otthagyta a barlangot.
Az íróasztalához huppanva figyelmesen bejelölte jegyzeteiben a gépeknél tapasztalt módosításokat, azután gondolt egyet, és számítógépes adatállományából behívta a begova, néhány főemlős, végül pedig az ember terhességi paramétereit. Egy darabig az adatokat böngészte. Mikor végzett, feldúltan visszasietett a barlangba, bezárkózott, dühösen leszerelte a műméhek védőburkolatát, és a gépkönyv segítségével alaposan átvizsgálta a vezetékeket. Nem sokkal később lehiggadva, de kiábrándultan rögzítette vissza a burkolat csavarjait, és ettől a naptól kezdve viszolyogva figyelte az apró majmok fejlődését.
Egy reggel aztán nem bírta magában tartani kételyeit, bekopogott Maxhez.
– Most azonnal gyere velem! – robbant be a szobába.
– Gond van? – rezzent össze Max, aki épp egy tudományos cikket olvasott.
– Azt hiszem. Kíváncsi vagyok a véleményedre.
Lesiettek a barlangba, és Val némán várta, hogy Max is alaposan szemügyre vegye a magzatokat.
– Ez nem lehet igaz! – túrt Max a hajába egy idő után. Még egyszer közelebb hajolt az egyik embrióhoz, aztán elsötétült ábrázattal felegyenesedett.
– Anyámnak mutattad már?
– Nem. Te vagy az első.
– Mi a szart kotyvasztottak ezek össze a fenti laborban? – kelt ki magából, majd kirohant a helyiségből, és hangosan bevágta maga mögött az ajtót.
…

5. fejezet
Meg kell tanulnunk a tisztátalan viszonyokból tisztán kikerülni, és ha a szükség így kívánja, tisztára kell tudnunk mosakodni a mocskos vízben is.
…
Lily bosszúsan nyitotta ki a szemét. A vészjelző folyamatosan csipogott, jelezve, hogy valaki megint kilépett a kutatóközpont kamerákkal figyelt területéről. Álmosan dörzsölte meg az arcát, lábát puha papucsába csúsztatta, és egy köntöst kanyarítva vállára, vékony hálóingében a monitorhoz lépett. Közben kipillantott az ablakon át a koromsötét éjszakába.
– Biztosan megint ez az ütődött Val mászkál – morgott magában, és megpróbálta kivenni az emberi alakot a sötét képernyőn. Eddig egyszer sem volt nehéz felismernie, igaz, idáig mindig világos volt már, amikor megszólalt a riasztó. Lassan észrevett egy mozgó figurát a képernyő egyik sarkában, és közvetlenül mellette egy másikat. Hát ez meg ki a csoda? – töprengett a homlokát ráncolva. Amikor rájött, hangosan felnyögött. Otthagyta a képernyőt, és kétségbeesve rohanni kezdett, végigrohant a folyosón, ki az épületből, át az udvaron. Néha megbotlott, mert nem szokott hozzá ahhoz, hogy sötétben, papucsban szaladjon. A hűvös levegő beférkőzött hálóinge alá, és a selymes anyag, mint valami jeges hínár tapadt combjára.
…
…
– Vigyázz magadra, Val, és sok sikert! – kiáltott Max a partról, majd a csónakról a földön térdelő alakra nézett. Miért kellett ezt a csendes elválást az anyjának megzavarnia?! – háborgott magában, és szándékosan nem vett tudomást a nő jelenlétéről. Egyre csak a vizet figyelte, s rajta a lassan távolodó parányi csónakot. Úgy érezte magát, mint egy halálraítélt, mint egy idegen bolygó váratlanul egyedül maradt betolakodója. Könny szökött a szemébe, de azt akarta hinni, hogy csak a tenger felől fújó széltől van. Pedig nem csak a szeme égett. Szívét mérhetetlen fájdalom, és maga sem tudta kiért érzett végtelen sajnálat töltötte el. A csónak egyre távolodott, már alig látta a benne ülő Valt, amikor egyszerre a férfi felugrott a helyéről, és kiáltozni kezdett. Azután Max már csak azt látta, hogy Val a vízben csapkod, és körülötte mintha megelevenedett volna a tenger.
…
…
– Holnap én is elmegyek – folytatta meglepően nyugodtan. – Elég sok csónak van a tárolóban. Talán nem süllyed el mind.
– De igen! – kiáltott hevesen Lily. – Mind elsüllyed, mert úgy vannak kialakítva.
– Micsoda? – fordult anyja felé Max, és kifutott a vér az arcából.
– Ezeken a csónakokon csak körülbelül húsz percig lehet a vízen maradni. Ez arra elég, hogy nagyjából odáig evezzen be valaki, mint Banglore. Utána elsüllyed. Vízoldható műanyagból van a fenekén egy rész kialakítva, hosszabb időt nem bír ki. Ha selejtes lenne, akkor is elsüllyed, csak valamivel később, mert a szintén vízoldható festék alatt préselt papír van.
– Ez nem lehet igaz! – nézett fájdalommal a szemében Max a tenger felé. Azután gyorsan lehajolt, felvett a földről egy nagy követ, és a csónaktároló felé rohant. Lily esetlenül bukdácsolva próbált a nyomában maradni. Max feltépte az ajtót, és elkezdte rángatni a hajókat. A nehéz kővel egyiket a másik után zúzta össze. Egészen addig tombolt, míg az egyik csónakot úgy találta el, hogy piros folyadék fröccsent szét az ütés nyomán. Megdermedt. Mivel nem érzett semmit, ledobta rögtönzött kalapácsát, és lehajolt, hogy megvizsgálja, mi festette pirosra a törmeléket. A szétvert hajó fenekének egyik darabját tartotta a kezében. A fenéklap üregesre volt kiképezve, ebben volt a vörös lé. Ahogy az anyag kifolyt, Max észrevette, hogy csupa perforáció a belső réteg fala. Megfordította, de csak egy átlagos kinézetű festett csónaklemeznek látszó anyagot szorongatott. Megnyalta a kezét, és nyálas ujjával lázasan dörzsölni kezdte a festéket. Kezén a bőr szép lassan elszíneződött. Még egyszer megnyálazta az ujját, és folytatta a munkát. Nyálától szinte rögtön elolvadtak az apró lyukakat fedő fóliahártyák, és Max ujja vörös lett.
– Anya! – ordított fel.
– Tessék – szólalt meg halkan, közvetlenül az ajtó mellett Lily.
– Mi ez a piros anyag?
…

7. fejezet
Csak akkor látod, hogy a tornyok milyen magasra emelkednek a házak fölé,
ha már elhagytad a várost.
…
Még sötét volt, amikor John másnap, nyugtalan álmoktól gyötört, zaklatott éjszakája után végre felébredt. Álmosan nyújtózott egyet, majd a mellette békésen alvó kedvesére nézett. Nelly ma elutazik Afrikába, azalatt ő beugrik a klinikára, hogy újra beállíttassa a gyógyszerét, talán egy-két napra felmegy horgászni a hegyekbe is, aztán végre minden erejét arra a mocskos ügyre összpontosíthatja, amivel az utóbbi két hónapban titokban, minden szabadidejében foglalkozott.
Az órára nézett. Négy óra tíz. Épeszű ember ilyenkor a másik oldalára fordul, de neki így majd’ három órája lesz arra, hogy Nelly ébredése előtt az „ügyének” szentelje magát. Óvatosan felkelt, és átosont a dolgozószobájába.
Az íróasztalhoz lépett, bekapcsolta a számítógépet…
…
…
Kinyitotta a „KLÓNOZÁS” dossziét, és átfutotta az előző nap betett cikkek másolatait. A „Szervcsere ma és holnap” a transzplantációs gyakorlat jelenlegi és jövőbeli lehetőségeit ismertette. Az „Amerika tervez és tilt...”, a „Nyolcsejtes embrió a gyógyításhoz”, az „Egy újabb nőgyógyász klónozási tervei”, s a „Már működik a »szeplőtelen fogantatás« technológiája” című cikkek a nagy vihart kavaró reprodukciós emberklónozási kísérletek eredményeiről és a tervekről szóltak. John az órájára nézett, és abbahagyta az olvasást. Miután rendet rakott, és elrejtett mindent, kikapcsolta a gépet, aztán óvatosan kilépett a dolgozószoba ajtaján, és visszabújt az ágyba.
A neszre a lány megmozdult, és álmosan mormogott valamit. John odabújt hozzá, és szeretettel megsimogatta Nelly összekócolódott, hosszú göndör haját.
– Már fel kell kelnünk? – dünnyögte.
– Még arra is van időnk, hogy megadjuk a módját a búcsúzásnak – suttogta John, és egy csókot lehelt menyasszonya nyakára.
– Semmi kedvem elutazni. Mi lenne, ha lemondanám az utat? – tréfálkozott félig komolyan Nelly.
– Mire visszajössz, lehet, hogy már nem is akarsz hozzám jönni. Ez a három hét épp kapóra jön, hogy még egyszer átgondold, jól döntöttél-e – izgatta John gyengéden tovább a lányt.
Nelly hanyatt feküdt, John pedig rágördült. Könyökére támaszkodva keze közé fogta Nelly alvástól kisimult arcát, és megpuszilta az orrát.
– Szerinted mekkora ennek az esélye?
– Remélem, semekkora.
Az egyre érzékibb érintésektől Nelly titokzatosan mosolyogva felhúzta John pizsamakabátját, és simogatni kezdte a férfi hátát. Ahogy tenyere végigsiklott vőlegénye bőrén, arca elkomorodott.
– Már megint kevés a gyógyszeradagod!
– Észrevettem – morogta a férfi látszólag közömbösen. – Amíg Afrikában leszel, beállíttatom Lawcase-szel. De most ne ezzel foglalkozzunk – szólt, és egy újabb csókkal zárta le a további kérdéseket.
…

8. fejezet
A lényeg az, hogy merni kell,s ha buksz, ha elhagy a siker,
sokat még az se számít.
…
– Az állatkísérletek alapján nagyon ígéretes szert kell kipróbálnunk, végre embereken. Ma kaptuk meg a humán kísérletekre az engedélyt. Reményeink szerint a kúra után visszaáll a szervezet normális hormonszintje, és a szer folyamatos szedése mellett a beteg újra a régi lesz, a külsejét is beleértve.
– Csak nem arról a kísérletről van szó, amire a betegek nemrég ajánlkozhattak önkéntesnek?
– De igen. A maga jelentkezési lapját nem láttam. Nem érdekli a dolog?
– Én nem kaptam ilyen lapot. De ha végleg segít rajtam, már hogyne érdekelne!
– Tűrje fel az ujját, most rögtön megkaphatja az első adagot.
Lily Preston kivett egy fiolát a szekrényből, és az asztalra tette. Elővett egy fecskendőt is, és szép komótosan feltépte egy injekciós tű tasakját. A tűt a fecskendőre illesztette, a védőkupakot a tűn hagyva.
– Mostantól egy héten át fogja kapni az injekciót – magyarázta, miközben a tűt a fiola védőburkába szúrta, és tartalmát felszívta a fecskendőbe. – Ha bármi mást észrevesz, mint amire a tesztlap rákérdez, szóljon, mindent fel kell jegyeznünk!
Johnhoz lépett, és megfogta a karját. Belebökte a tűt, majd lassan a bőr alá nyomta az átlátszó folyadékot. – Ha embereken is olyan sikeres a szer, mint a majomkísérletekben, akkor zöld utat kap az engedélyezése – nézett a férfi szemébe, ahogy egész közel álltak egymáshoz. Tisztán láthatta a sötétkék szivárványhártya finom csipkemintázatát.
John karjában a kissé hangsúlyosan ejtett majom szó hallatán megmerevedtek az izmok, és az injekciós tű okozta feszülés felerősödött.
– Egyébként igen érdekes dologra derült ma fény... Feltörtek egy kórházi adatbankot – tette hozzá Lily, John arcát fürkészve. A gondolataiba akart látni. A férfi egykedvűen várta a folytatást, bár karizma még mindig megfeszült. Amikor az orvosnő végre kihúzta a tűt, John megkönnyebbülten hátrébb lépett. Lily Preston az asztal felé fordult, és kis koppanással letette az injekciós tűt.
– Nem is érdekli? – kérdezte még mindig a tűt szemlélve.
– Nem ritka dolog. Miért érdekelne? – vont vállat John.
– Ez törvénytelen, ugye tudja, John?
– Törvénytelen – Branford úgy ejtette ki a szót, mintha most hallotta volna először, és nem igazán lenne tisztában a jelentésével. – Más is törvénytelen – kezdte nagy levegőt véve, de aztán mégsem folyatta.
– Például? Mire gondol? – csapott le az elhangzottakra Lily Preston, és érdeklődve nézte Branfordot.
– Semmire.
– Azt az adatbankot innen, a klinika egyik gépéről törték fel – Lily Preston várt, mielőtt folytatta. – Pontosabban arról, amelyiket maga használ rendszeresen a könyvtárban. Beazonosították a gépet.
– És? – kérdezte Branford, akin most már látszott, hogy erősen uralkodik magán.
– Mennyit tudott meg? – kérdezte Lily Preston váratlanul.
– Miről? – kérdezett vissza John továbbra is szenvtelen hangon.
– Miért nem kérdez meg egyenesen engem? – folytatta Lily válasz helyett. – A segítségemmel talán kielégíthetné a kíváncsiságát.
– Ugyan mire válaszolna? – hördült fel John, és érezte, hogy kezdi elönteni az agyát a vér.
– Amiről csak kérdez – villant meg Lily szeme kihívóan. – Mire jó ez a kutakodás, John? – kérdezte végül.
Mindkét kezével megfogta az asztal szélét, és ujjaival kitapogatta az asztallap aljára szerelt riasztógombot.
– Jobb szeretek magam utánanézni a dolgoknak – szegte fel a fejét a férfi dacosan, egyenesen a doktornő szemébe nézve.
– És addig keresgél, amíg minden kérdésére választ nem talál. Jól sejtem?
– Mást gondolt? – John odalépett az asztalhoz, és rátenyerelt, így arca egy magasságba került az orvosnőével. – Túl sokat tudok már ahhoz, hogy most adjam fel. Apránként rakosgatom össze a kirakójátékot, és már csak néhány hiányzó darab van hátra. Nem lesz egyszerű dolga, ha meg akar akadályozni abban, hogy végre befejezzem.
– És ha összeáll a kép? Akkor mit tesz, John?
– Még nem gondolkodtam rajta – egyenesedett ki a férfi.
– Pedig el kellene döntenie – mosolyodott el Lily Preston. Rövid ideig hallgatott, majd megkeményedett hangon folytatta. – Egy dolgot viszont elfelejtett számításba venni.
– Éspedig?
– Ha nem ejti a témát, a kis barátnőjének... hmm… Tudja, nagyon nem szeretem, ha megzavarják a munkámat – kezdett az injekciós tűvel játszani az orvosnő.
– Én sem. A menyasszonyomat pedig hagyja ki az egészből! Semmiről nem tud – válaszolta fenyegető hangon Branford, de aztán eszébe villant valami. – Elfelejtette fertőtleníteni a karomat, mielőtt belém bökött!
– Nem felejtettem el. Nem volt rá szükség.
– Hogyhogy? – hökkent meg a férfi, majd szinte kiabálva folytatta. – Mi a szart adott be nekem?
A doktornő elégedetten mosolygott. Erre John elkapta a csuklóját, és mellé lépve magához rántotta, majd nyakon ragadta. Mindketten az asztalnak estek. Lily belekapaszkodott az asztal szélébe, és ujjaival a riasztó gombját kereste. Branford egyre jobban szorította a nyakát. Lily már majdnem hanyatt feküdt az asztalon, amikor végre berontott két ápoló. Azonnal odaugrottak Branfordhoz, és lehúzták a nőről.
…

9. fejezet
Te is a Mindenség gyermeke vagy. Nem kevésbé, mint a fák és a csillagok. Jogod van arra, hogy itt legyél. És akár világos számodra, akár nem, a Mindenség úgy bontakozik ki, ahogyan szükségszerű.

Sötét volt New Yorkban, és csendes eső esett. A mentőautó ablaktörlő lapátja nyikorogva és akadozva csúszkált az alig vizes felületen. Bob utálkozva hallgatta az ismétlődő hangot, de nem szólt semmit, csak a szemét meresztgette a sötét park felé. Frank, a sofőr is a fák és bokrok alját figyelte. Összeszorította a száját, és mélyen a gondolataiba merült.
Újra az a kép jelent meg előtte, ami a barlang-laborba lépéskor fogadta. Egy magas vékony férfi – akiről fogalma sem volt, hogy keveredett oda – Lily Prestonnal veszekedett. Amikor Branford – Frank később tudta meg, hogy így hívják a méregzsákot – szitkok áradatát zúdította a doktornőre, a nő higgadtságát elveszítve pofon vágta. A fickó gondolkodás nélkül visszaütött, és ekkor lépett közbe ő, a biztonsági főnök. Egy jól irányzott, lendületes ütéssel tarkón vágta a betolakodót, erre az egy nyikkanás nélkül elterült a földön, és többé nem moccant. Lily Preston elborzadva guggolt le mellé, először a csuklóját fogta meg, majd a nyaki verőeret tapintotta ki, aztán gyorsan felhúzta a szemhéját.
– Megölted, te marha! – nézett iszonyatot tükröző, tágra nyílt szemmel Frankre. – Most akkor mit csináljak?
…
…
– Ott egy! Állj csak meg! – kiáltott fel Bob, és a fák alá mutatott, kizökkentve ezzel Franket a múlton való rágódásból.
Neki és társának egy harminc év körüli férfit kellett találniuk, ez pedig a látszattal ellentétben nem is volt oly egyszerű feladat. Az összes eddig talált hajléktalan öregebb volt, vagy legalábbis öregebbnek tűnt. Nekik viszont biztosra kellett menniük. Minden magányos toprongyost megnéztek, feküdjön bár bokor, lépcső vagy felüljáró alatt, vakablak mélyedésébe húzódva, vagy néptelen metróállomáson.
A szemerkélő esőtől és a megmozgatott faágakról, ereszcsatornákról rájuk csöpögő víztől ruhájuk már szinte teljesen átázott. Fáztak, és igencsak kezdték unni a keresést. Bob már rég feladta volna, de nem ő, hanem Frank Halberd volt a főnök.
– Oké. Siessünk! – lassított Frank, majd megállt.
A két férfi kiugrott a kocsiból, és a fák között meghúzódó terebélyes bokor alatt összetákolt dobozházhoz sietett. Üres üvegek, szemét és néhány tömött, piszkos műanyag zacskó hevert a doboz-lak körül. Bob lehajolt, és belesett a kartonlapok alá, majd Frankre nézett, és bólintott.
A biztonsági főnök elővett a zsebéből egy kis üveget meg egy rongyot, aztán egy kevés folyadékot löttyintett az üvegből a ruhára. Óvatosan visszacsavarta a kupakot, és zsebre vágta a flaskát. Lehajolt a dobozokból összeeszkábált ideiglenes odúhoz, és látta, hogy odabenn egy fiatal hajléktalan aludt.
Letérdelt, és a dobozba behajolva a férfi arcára szorította a rongyot.
…

15. fejezet
Az élet inkább birkózáshoz, mint tánchoz hasonlít,
mert felkészülten, sőt rendíthetetlenül kell állnunk minden eshetőséggel,
a váratlannal szemben is.
…
– Jack bent van már, Sue? – érdeklődtem, ahogy beléptem a szerkesztőség ajtaján.
– Igen, az előbb érkezett. Neked is szép jó reggelt!
– Köszi – pirultam el. – És bocsi – tettem még hozzá, majd magára hagytam a titkárnőt, és a főnök szobája felé indultam.
Egy percre lecövekeltem az ajtaja előtt. Azután vettem egy mély levegőt, és kopogás után rögtön beléptem.
– Jó reggelt. Megnézted a műsort? – kérdezte szenvtelen arccal, unott hangon főnököm.
– Egy részét – tértem ki a válasz elől.
– Nelly, a kórházat azzal vádolják, hogy felesleges műtéteket hajtanak végre. Azonkívül a jövő héten megnyitják az új sebészeti osztályt. Szerintem nem túl nagy feladat beszámolni egy megnyitóról, és kicsit kifaggatni egy-két orvost a vádakkal kapcsolatban. Mivel láttad az adás egy részét, nagyjából tudod, miről van szó. Mit gondolsz, boldogulsz a témával?
Kinéztem Jack háta mögött az üvegfalon, és a nyüzsgő szerkesztőséget figyeltem egy pillanatig. Vajon már nem emlékszik, hogy Johnt itt műtötték, s hogy éppen Lawcase műtötte? Tanácstalanul néztem vissza rá.
Nagyot sóhajtott, és csalódottnak látszott.
– Megpróbálom – hebegtem bizonytalanul, mert éreztem, hogy mondanom kell valamit.
– Ez nem elég, Nelly! Valamikor az egyik legjobb újságírónk voltál. John halála óta viszont még nem tudtál egyetlen tisztességes anyagot sem leadni... Sajnálom, de azt kell mondjam neked, hogy ennél a lapnál nincs helye olyan riporternek, aki nem képes legalább elfogadható cikkeket készíteni.
– Utolsó lehetőség? – kérdeztem keserűen.
– Olyasmi. Még a jók is hibáznak néha. A te munkád viszont... Nem tudlak megvédeni, ha ez így megy tovább... de nem is lenne tisztességes a többiekkel szemben sem.
– Értem. Hát akkor – tártam szét a karom –, megcsinálom.
…

24. fejezet
Keresd és rálelsz – amit nem keresnek, felfedezetlen marad az.
…
Megnéztem az órámat. – Billnek már itt kellene lennie – állapítottam meg, és kiléptem a méretes polc mögül. Ösztönösen az átlátszatlan üvegajtó felé néztem, s ekkor megláttam egy széles vállú, magas fazon sziluettjét. Elakadt a lélegzetem. Rémülten visszaugrottam a zsúfolásig telepakolt polc mögé, hogy beljebb araszolva menedéket keressek a sötétben. A behemót ajtó lassan, szinte hangtalanul kinyílt. Elfordítottam a fejem – bölcs döntés: ha az ember nem lát valakit, könnyen esik abba a hibába, hogy úgy vélje, őt sem látják, talán ez a struccpolitika alapja. Ebben a pillanatban egy körülbelül ötliteres befőttesüvegre emlékeztető edényre esett a tekintetem. Az üvegben sárgás folyadékban egy torz magzat lebegett, farkasszemet nézve velem. Majdnem felsikítottam. A szemem elé kaptam a kezem, és ezzel a gyors mozdulattal sikerült levernem az alsó polcon álló szervmakettet, ami természetesen nagy puffanással a padlón landolt.
Kinyitottam a szemem, és rémülten néztem a földön billegő gumidarabkákat. Nem sokkal utána Bill jelent meg mellettem.
– Én már túl öreg vagyok az ilyen detektívesdihez! Mi a fenét keresünk itt, Nelly? Nem gondolod, hogy törvényellenes, amit csinálunk? Ennyit még az állásod sem ér!
– Bill! Tegnap különös dolgokat tudtam meg épp ebben a teremben a kórház laborvezetőjétől. Ő kért meg arra, hogy derítsek ki valamit. Viszont úgy tűnik, innen kitették a szűrét. Meg kell szereznem a kórház beteglistáját és a betegek adatait. Nagyon ocsmány dolgot művelnek valakik, és innen indulnak vagy itt végződnek a szálak. Még nem tudom. A listából biztosan többet megtudunk.
– Jézusom! És mihez kellek én? Ugyan mit tudok én ebben segíteni?
– Te vagy a legjobb számítógépes szakember a környéken. Ne mondd, hogy neked gondot jelent letölteni a beteglistát!
– Van egyáltalán fogalmad arról, hogy mit kérsz tőlem?
– Igen. Törd fel a rendszert, szerezd meg az adatokat, és húzzunk innen a búsba, amilyen gyorsan csak tudunk.
…

26. fejezet
Hogy jól értsünk a dolgokhoz, ismernünk kell a részleteket is; mivel pedig a részletek száma végtelen, ismereteink mindig felületesek és tökéletlenek.
…
– Úgy látszik, nincs itthon senki – jegyezte meg Rick, és hátrébb lépve az emeleti ablakokat fürkészte. – Körbejárom. Te maradsz?
– Nem, jövök veled.
Megvizsgáltuk a házat minden oldalról, de életnek sehol semmi nyomát nem találtuk.
– Különös. Nem hiszem, hogy annyi ember közül egy se lenne itthon – morfondíroztam hangosan.
– Be akarsz menni? – kérdezte Rick, mintha ez egyedül az én döntésemtől függne.
– Persze. Azért vagyunk itt, nem?
– Akkor gyere!
Újra hátramentünk a ház mögé. Rick lenyomta a hátsó ajtó kilincsét, de zárva volt. – Nincs hajtűd?
– Ilyen rövid hajhoz minek?
– Akkor nincs más választásunk, kicsit erőszakosabb kell legyek. Várj meg itt! Mindjárt jövök.
Néhány perc múlva visszatért egy csavarhúzókészlettel és egy vékony fémdarabbal. Kérdőn néztem rá.
– Még az intézetben tanultam – szólt, és úgy gondolta, ezzel mindent meg is magyarázott. – Csak azt ne hidd, hogy ezt bármikor, és legfőképp, bárki kedvéért megteszem! – tette még hozzá, majd munkához látott. Egykettőre nyitva állt az ajtó, óvatosan beléptünk.
Legnagyobb meglepetésemre az egész ház üres volt, sehol semmi, csak a sötétítő függönyöket hagyták meg továbbra is az ablakok elé húzva. Rick kérdőn nézett rám.
– Olyan, mintha elköltöztek volna... Rájuk találtam, és annyira bíztak bennem, hogy elmentek. Szép! Akármelyik szálon indulok el, mindről kiderül, hogy zsákutca! – sóhajtottam leverten. – A Johntól kapott lemezt jelszó hiányában formatálta a gép... ezek elköltöztek... a klinikán már nem őrzik John leleteit... Hát lehet így dolgozni?
– Abba kellene hagynod! Ezek komoly jelzések.
– Miről beszélsz? – jártam körbe a szobát, és lehajoltam egy törött botért, majd játszadozni kezdtem vele.
– Én azt tapasztaltam, ha valami nagyon nem megy, mert állandóan csak akadályokba botlom, akkor az a legjobb, ha abbahagyom.
– Ezt nem tehetem meg, Rick!
Némán sétáltam a szoba falai mentén a botot forgatva, és amikor a nyitott ajtóhoz értem, megláttam, hogy piros. – Tudom, vagy inkább érzem, hogy az egésznek köze van Johnhoz – kezdtem újra –, és most már ha akarnám se hagyhatnám abba. Meg kell tudnom, mi történik a kórházban, a klinikán. Te jó ég! – kiáltottam fel, amikor kibetűztem egy vésést a bot egyik oldalán. – Ez Davenport mankója!
– Ki az a Davenport?
– A Skin Care Klinikán találkoztam vele. John ráhagyott valami csomagot, ő meg titokban becsempészte a kocsimba, de észrevettem, elcsíptem és kifaggattam... – Egy darabig hallgattam, és azon viaskodtam magamban, hogy eláruljam-e Ricknek, amit Davenporttól tudtam meg John halálával kapcsolatban. – Az a fickó teljes határozottsággal azt állítja – árultam el végül –, hogy Johnt megölték.
– Na ne! A rendőrség kivizsgálta az ügyet, és a tiszta bizonyítékok alapján le is zárta.
– Mondtam neki, de makacsul állította, hogy John dolgozott valamin...
Folytattam volna, de ekkor felfigyeltem a farmhoz vezető úton gyorsan mozgó porcsíkra. Nagy sebességgel egy rendőrautó közeledett.
Rick odalépett mellém, és a nyitott ajtón át a közeledő járgányt figyeltük.
– Azt hiszem, szarban vagyunk – állapította meg tárgyilagosan. – Gyere, menjünk eléjük, és ne felejtsd el azonnal magasba tenni a kezed, ha felszólítanak erre.
…

27. fejezet
Ha éles szemed van, láss vele, és hozd a legbölcsebb ítéleteket!
…
Megálltam, hogy egy kis levegőhöz jussak, és azon tanakodtam, mi lehet ez? Megkerültem az épületkomplexumot, abban reménykedve, hogy a főbejáratnál fény derül a titokra. Egy parányi tábla lógott az üvegajtó mellett, alig tudtam messziről kiböngészni a feliratot: Központi Szervelosztó Intézet.
Ilyen cégről még nem is hallottam! Vajon mit keres itt Mark? Először utána akartam menni a hátsó bejáraton, ezért visszagyalogoltam oda, ahol eltűnt az épületben, s már épp indulni akartam, amikor egy kamion kanyarodott az útra. A közelemben lelassított, az intézet teherportájánál megállt, majd a sorompó felnyitása után behajtott. Utánaszaladtam, és a pótkocsi takarásában beosontam az udvarra. Minek jöttem ide be? – kérdeztem magamtól, amikor már bent voltam.
A belső udvar is jó nagy volt, nem is gondoltam volna a külső méretek alapján, hogy ekkora. Bent kamionok várakoztak, és javában folyt róluk a pakolás. Mint egy besurranó tolvaj lopakodtam előre egészen a már lerakott, óriási faládákig. Tátva maradt a szám a rajtuk szereplő felirattól: NewTrans Ltd. Indonesia. A NewTrans Lily Preston cége! Mi lehet a ládákban? Most már igazán furdalta az oldalamat a kíváncsiság, ezért közelebb léptem az egyikhez, és megpróbáltam bekukucskálni. Ahogy az egyik réshez hajolva a szememet meresztgettem, egyszer csak éreztem, hogy valami megmarkolja a ruhámat, és huzigálni kezdi. Ijedtemben hátrébb ugrottam, és ekkor megláttam a szoknyám szegélyét markoló, apró, szőrös kezet. Kiszáradt a torkom, és még ha akartam, sem tudtam volna kiáltani. Szinte hisztériásan rángatva a ruhámat, kiszabadítottam magam, és remegve hátrálni kezdtem. Mi lehet ezekben a ládákban? A kéz alapján ítélve, valamilyen majom. Vajon az udvaron sorakozó méretes fadobozok mind ilyenekkel vannak tele? Aztán leesett a tantusz: a Központi Szervelosztó udvarán állok!
– Uramisten! – nyögtem fel hangosan. – Ezek akkor nyilván a klónok, és élve szállítják ide a nyomorultakat Indonéziából, hogy itt vegyék ki a szerveiket!
Felfordult a gyomrom, fejemből kiszaladt a vér, az ájulás környékezett. Reszketve kapaszkodtam a kerítésbe, és próbáltam mélyeket lélegezni.
…

28. fejezet
Szerencsétlen volna, ki foltokat látván a napban,
annak fényességét nem ismerné meg.
…
Beöltözött férfiak és nők szorgoskodtak egy zöld lepedővel leterített, közepes méretű test körül. A maszkot viselő arc felé fordultak, kíváncsi tekintetek próbáltak rájönni, ki lehet a váratlan látogató. Weiss megköszörülte a torkát, és bemutatkozott. Egy mély hangú férfi – a beavatkozást vezető orvos – a műtőasztalhoz invitálta Weisst, és készségesen elmondta, hol tartanak. A legtöbb belső szervet már kivették, sőt, a májat és a veséket már útnak is indították a megrendelő kórházak felé. A férfi érkezésekor épp a szívnél tartottak. Weiss az asszisztensek válla fölött röpke pillantást vetett a véres lepedővel körülvett feltárt mellüregre, melyben ütemesen vert a még helyén lévő szív. Tatam. Tatam. Tatam. Nem sokáig bírta nézni a maréknyi lüktető izomcsomót. Remegő lábbal megkerülte az embereket, és a letakart lény lábához ment. Kesztyűs kezével megfogta a lepedő szélét, és megemelte a zöld vásznat. Szinte csak a szőrös bőr maradt az alsó végtagokból. Megborzongott. Visszaengedte a lepedőt, és az asztal másik oldalán a feji részhez ment.
Az altatóorvos a műszerek kijelzőit figyelte, Weiss pedig hideg tekintettel az altatóorvost. Szeretett volna az aneszteziológus szemébe nézni, látni a tekintetét, mi több, érezni szerette volna, hogy mit érez, bele akart látni a gondolataiba. A másik viszont nem tette meg azt a szívességet, hogy ránézzen.
– Mindent kivesznek ebből az… izéből? – zavarta meg Weiss az elmélyült munkát.
A vezető sebész rosszallóan emelte fel a fejét. – Ez az izé a Begova 425.512-es. És igen, mindent kikapunk belőle, meg a többiből is, amit érdemes. Többek között a csontokat, az izmokat, külön-külön vagy igény szerint együtt, különböző szeparált vérereket… a szemeket, és természetesen a legnemesebb belső szerveket. Csak az agyat és az ivarmirigyeket nem.
– Hát persze – bólintott Weiss. – A maradék meg megy a külső hamvasztóba, igaz?
A sebész kezében megállt a szike, a férfi egy pillanatra kiegyenesedett, majd Weiss tekintetét kutatta, aztán újra a mellkas fölé hajolt, és folytatta a megkezdett mozdulatot. – Így igaz.
Kínos csönd telepedett a műtőre.
…

38. fejezet
Nem azért nincs merszünk hozzájuk, mert a dolgok nehezen mennek;
azért mennek nehezen a dolgok, mert nincs merszünk hozzájuk.
…
…– Összepakoltál már?
– Aha. Te kész vagy?
– Igen. Azért csak egyél nyugodtan!
– Talán ez az utolsó reggelink – vigyorgott kajánul.
Ingerülten álltam fel. – Már kértelek, hogy ne riogass!
– Csak nem vagy ideges, Nelly?
– Képzeld, az vagyok! Ahogy közeledik az indulás ideje, egyre inkább az vagyok.
– Pedig még nem is láttad a hajót!
Megint bosszús arcot vágtam.
– Nyugi! Veled leszek, nincs mitől tartanod!
Ezt olyan határozottan állította, hogy elnevettem magam, és egy kicsit megenyhültem.
– Mehetünk – állt fel, és ekkor már határozottan szorongó érzések lettek rajtam úrrá. Még bement a fotóstáskájáért a szobájába. Én is vállamra kaptam saját batyumat, és együtt lépkedtünk le a lépcsőn, miután gondosan bezártuk a bungalót.
A hajót leginkább a nagy roncs árnyai miatt találtuk meg. Ütemesen ringott a hullámok hátán, jópofa, kotyogó hangokat hallatva. Rick megkereste a kötelet, és könnyed mozdulattal a stéghez húzta. Besegített, majd ő is beugrott. A sötét miatt alig tudta kioldani a csomót. Amikor sikerült, megkerült valamit, és belépett a vezetőfülkébe, majd felkapcsolta a parányi viharlámpát.
– Vigyázz, nehogy bepottyanj oda! – mutatott a hajó fenekébe vezető sötéten tátongó lyukra. – És jobb, ha csukva tartod a szemed! – szólt komoran.
– Milyen romantikus! – suttogtam, miután körülnéztem a gyenge fényben. Lassan ki tudtam venni a tátongó üregben lefelé vezető néhány lépcsőfokot.
– Mi lehet ott lent? Raktér?
– Luxus kivitelű hálófülke! – vágta rá jókedvűen.
Helyzetünk abszurditását átérezve rám tört a nevetés.
– Remélem, elindul.
Elfordította az öregtől kapott kulcsot, de a motor meg se nyikkant. Türelmesen próbálkozott újra és újra. A motor köhintett egyet.
– Ez az, szépségem. Gyerünk! – biztatta. A sokadik próbálkozás után végre beindult a motor, és Rick elkezdte kimanőverezni a hajót a kikötőből.
Messze előttünk apró fénypöttyök imbolyogtak a vízen – az utolsó halászhajók jelzőlámpái. Lassan távolodtunk a parttól. Rick mellé léptem, és a mozdulatait figyeltem. Nem értettem, hogyan képes elboldogulni ezzel az ismeretlen járművel. Rám nézett, és biztatón elmosolyodott.
– Ne félj, nem lesz semmi baj!
Visszamosolyogtam, bár mélységes rossz érzés vett rajtam erőt, és sehogy nem bírtam szabadulni tőle.
Hajónk már messze kint járt a vízen, amikor világosodni kezdett. A derengő fényben szemügyre vettem, és nagyot sóhajtottam.
– Igazad volt. Rémes állapotban van – állapítottam meg.
– Nem baj, csak működjön – morogta.
Nem sokkal ezután a sziget felé fordultam, hogy megnézzem, látszik-e már, ahogy közeledünk, és ekkor megláttam az első hátuszonyt. Megbökdöstem Ricket, és rámutattam.
– Cápa! – kiáltott fel izgatottan. – Nem jelentenek veszélyt, de a fürdéssel már nem kísérleteznék – tette még hozzá viccelődve, mire végigfutott hátamon a hideg. Az uszony pár perccel később eltűnt, mi pedig magányosan folytattuk utunkat.
– Szerintem egy jó fél óra, és kikötünk – jegyezte meg egy idő után.
Ettől kezdve le sem vettem a szememet az egyre közeledő szigetről. A rajta emelkedő építményről már messziről látszott, milyen hatalmas. Hamarosan tisztán ki tudtunk venni egy magas betonfalat, egyre jobban kirajzolódtak a parti sziklák, és végül megpillantottunk egy, a mólótól nem túl messze ácsorgó fehér köpenyes alakot.
A hajó nekiütődött az aprócska stégnek, és megint ütemesen kotyogni kezdett az oldalának csapódó víz. Rick kiugrott, rögzítette, majd kisegített. Vajon ez egy retúrutazás első szakasza volt? – töprengtem, amikor már a parton álltam, és visszanéztem ütött-kopott hajónkra. Úgy véltem, valami hasonló járhatott Rick fejében is, legalábbis az arckifejezéséből ítélve.
Az épület felé fordultunk, és kicsit meglepve láttuk, hogy a magányos alak, mintha transzba esett volna, még mindig ugyanott állt, és a vizet bámulta meglehetősen sápadt arccal.
Rick kézen fogott, és levezetett a stégről, majd elindult a különös figura felé.
…

40. fejezet
Kolumbusz nem akkor volt boldog, amikor felfedezte Amerikát,
hanem akkor, amikor még csak kereste...
…
A termek távolabbi szélében nagyobbacska árnyékokat véltem felfedezni. Közelebb léptem az egyik kerítéshez, hogy jobban lássam, mik lapulnak a fal mellett. Nekitámaszkodtam a rácsnak, és egészen közel hajoltam. Riadt szemek meredtek rám, teljesen lapos, de szőrös arcokból. Ilyen majmot még nem láttam! – döbbentem meg. – Ilyen lapos arca nincs semmilyen állatnak! – suttogtam magam elé. Az egyik árny megmozdult, és felegyenesedett. A szívem a torkomban dobogott. Az álló klón különös mozdulattal felém intett. Visszaintettem neki.
– Gyere ide, hadd nézzelek meg közelről! – hívtam halkan, és éreztem, hogy könny szökik a szemembe. A lény egy darabig nem mozdult, csak állt, és csendben figyelt.
– Gyere! Kérlek, gyere ide! – suttogtam.
Végre megmoccant, és egy tétova lépést tett felém. A többiek is mocorogni kezdtek a fal mellett. Lélegzetvisszafojtva vártam, mi lesz. Egyszer csak megint elindult, és egészen közel jött a rácshoz. Kivehettem a vonásait, a szemét, a füleit, a haját. Igen, nem igazi szőr volt a fején, hanem inkább haj. Ha mégis szőr, akkor szokatlanul hosszú. Újra a szemébe néztem, és azt hittem, elájulok. Egy gyötrődő lelkű, értelmes lény tekintete tartotta fogva az enyémet. Két tenyeremet és a homlokomat nekifeszítettem a rácsnak, és halkan motyogva sírni kezdtem. Erre a klón egészen odajött, és tenyerét odafektette az enyémre. Meleg volt. Meleg és büdös.
…
…
Elég hamar rájöttem, hogy ha életem végéig kiabálok, akkor sem kapom vissza a szabadságomat. Tőle, aki végül minden vagy majdnem minden titkát feltárta előttem, nem. Megfordultam, és rettegéssel párosult iszonyattal támaszkodtam neki a hideg ajtónak. Koromsötét volt, azt sem tudtam, hogy egy újabb laborba, egy kamrába, vagy esetleg egy raktárba zártak. Éreztem, hogy ha nem lazítok, elfog a zárt helyek miatt érzett rémület, és akkor nem tudom, mi lesz velem. Hol van ez egy lifttől! – húztam el a számat. Úgy gondoltam, az lesz a legjobb, ha megpróbálom a figyelmemet a környezetemmel lekötni.
Áporodott volt a levegő, és különös hangok vettek körül. Mintha szárnyak suhogását és különös csipogásszerű hangokat hallottam volna. Ahogy mozdulatlanul füleltem, rájöttem, hogy valószínűleg denevérek röpködnek körülöttem. Akkor viszont barlangban vagyok – vontam le a következtetést, de nem tudtam, hogy ez az én szempontomból jó vagy rossz. Meresztgetni kezdtem a szememet, hátha meglátom a kijáratot, ahol a denevérek is kirepülnek. Oldalazva lépkedve elindultam a fal mellett az egyik irányba, de semmit nem láttam, és a ragacsos, rücskös falon kívül semmit nem is találtam.
Visszaaraszoltam az ajtóhoz, és ugyanezt eljátszottam a másik oldalon is. Itt sem volt semmi. Nem tudom, mennyi idő telt el a falak melletti terület átkutatásával.
Mivel más lehetőségem nem maradt, elindultam egyenesen be a barlang közepe felé. Egyszer csak nem túl magasan előttem egy halvány fénysugarat pillantottam meg. Talán a hold sütött be egy résen, talán egy lámpa világított be. Miközben azon töprengtem, hogyan juthatnék fel oda, óvatosan lépkedtem előre. Egyszer csak megbotlottam valamiben, és hasra estem. Négykézlábra álltam, és ekkor megéreztem, hogy valami mászkál a kezemen. Hangyák! – jöttem rá a nagyon gyenge fényben a kézfejemen szaladgáló apró pöttyök láttán.
Felugrottam, és lesöpörtem magamról az állatokat. Hisztérikusan porolni kezdtem a nadrágomat és a blúzomat is. Aztán egy kicsit odébb leguggoltam, hogy megnézzem, miben botlottam meg.
Még most is elfog a borzalom, ha felidézem, hogyan tapogattam ki azt a nagy valamit...
…

43. fejezet
A valóságos világot határok övezik, a képzelet világa határtalan.
…
– Sikerült, Al – suttogott fáradtan. – Látod, milyen erős a feleséged? ... Csak téged nem tudtalak megmenteni! – Elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. – Még valamit meg kell tennem. Aztán kezdhetem az egészet elölről.
Belökte a főépület ajtaját, és feltámolygott a szobájába. Jól kieresztette a csapot, a hideg vízben megmosta maszatos arcát. A hűtőből jégkockát vett elő, a bárszekrényéből meg egy vastag kristálypoharat. A pohárba beleszórt egy marék jeget, és az egészet leöntötte whiskyvel. Ivott néhány kortyot. Aztán leült, pihent és várt.
Egy idő után elbóbiskolt, a pohár kiesett a kezéből, és nagyot koppant a földön. Az ital szétfolyt. Lily felriadt, és ijedten nézett körül. Visszaemlékezett mindenre. Fáradtan feltápászkodott, bevánszorgott a laborjába, majd hosszas vívódás után behívta számítógépén a Vészhelyzet program alatt futó „Végső utasítás” parancsot.
Egy másodpercig merev tekintettel nézte, aztán megnyomta az Enter gombot. Lassan felállt, és az ablakhoz sétált. Fájó szívvel szemlélte a szeme elé táruló látványt.
…

45. fejezet
A rendnek útja, ha kanyarog is, nem kerülő.
…
Rick egy pillanatra abbahagyta a mászást, és felfelé nézett. A ragyogó kék égen, mint prédára váró dögkeselyűk, hatalmas árnyak keringtek méltóságteljesen. Megpróbált rájönni, hogy milyen madarak lehetnek, de túl messze voltak. Leginkább a klónokra hasonlítottak, de hát azok nem lehettek!
Ingujjával gyorsan megtörölte a homlokát. Sietnie kell, ha utol akarja érni Nellyt – jött rá –, és újra nekilódult. Érdekes módon a szikla egész puha tapintásúnak tűnt. Úgy érezte, nem elég szilárd ahhoz, hogy megtartsa. Elfogta a félelem, hogy esetleg lezuhan. Vajon Nelly is itt jött fel, vagy valamivel odébb? Óvatosan haladt. Kis idő múlva végre megizzadva és lihegve elérte a szikla tetejét. Gondolta, egy percre megpihen, és gyönyörködik a kilátásban – ezt az élvezetet mégsem tagadhatja meg magától –, fent azonban már várták.
Max és Lily Preston karba font kézzel, szorosan egymás mellett álltak, és szúrós szemmel figyelték. Hosszú szőrű, vastag suba fedte mindkettejük vállát, a tenger felől fújó szél vadul cibálta a nehéz bőröket, ennek ellenére ők rendíthetetlenül, szétvetett lábbal várakoztak. Egyre több árny keringett felettük.
Max Preston felnézett, majd odahajolt az anyjához, és a fülébe súgott valamit. A nő velőtrázó hangon felkacagott. Kinyújtotta a kezét és szokatlanul hosszú mutatóujjával távolabbra mutatott. Rick a megadott irányba fordította a fejét, és meglátta Nellyt, aki összeborzolt hajjal, kimerülve éppen akkor ért fel a fal tetejére. Még senkit nem vett észre.
Max Preston elszánt, komor arccal, döngő léptekkel indult felé. Rick szíve összeszorult, kiáltani akart Nellynek, hogy vigyázzon, de egy hang sem jött ki a torkán. Tele volt a szája rágóval. A férfi odaért a lányhoz, közvetlenül előtte megállt, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül egy hatalmasat lökött rajta. Nelly megtántorodott, majd egy szörnyű, elnyúló sikoly kíséretében zuhanni kezdett a tenger felé.
Rick nyöszörögve nyújtotta felé a karját, de ekkor megbökdösték a vállát. Rémülten kapta oda a fejét, és Lily Prestonnal nézett közvetlen közelről farkasszemet. A rosszindulatúan villogó tekintettől megszédült. Gyorsan összeszorította a szemét, hogy ne is lássa. Aztán a közelben megcsikordult egy kavics, mire újra kinyitotta a szemét, és idegesen állapította meg, hogy Max Preston jött oda hozzájuk. Megfeszítette izmait, és megpróbálta jól megvetni a lábát a földön, hogy ha őt is megpróbálja lelökni, akkor ne járjon úgy, mint a lány.
A támadás bár máshonnan, de ugyanolyan meglepetésszerűen érkezett. Lily Preston váratlan és erős mozdulattal gyomorszájon vágta, mire összerándult, majd nagyot taszított rajta, ő pedig szintén a mélybe zuhant…..
…

49. fejezet
Élethelyzeteim adottak. Ebben determinált vagyok.
Rajtam áll azonban, hogyan viselkedem e helyzetekben.
Itt a szabadságom.
…
– Szép jó estét! – lépett hozzám egészen közel, majd mélyet szippantott a cigarettájából, és lassan az arcomba fújta a füstöt.
– Egy törékeny lánynak, mint maga – kezdte, és szája sarkába dugta a csikket – nem lenne szabad veszélyes játékokba kezdenie. – Olyan rekedtes-férfias hangon beszélt, mint aki szerelmi vallomást tesz. Aztán lassan, ráérősen a zsebébe nyúlt, miközben hüllőtekintetét végig rajtam tartotta, és elővett egy díszes nyelű tőrt, amit az arcomhoz emelt. Megnyomott egy gombot rajta, mire a rugós penge kis csattanással kipattant, hegye csak pár milliméterre volt az orromtól.
Elhúzta a száját. – Szép darab, nemigaz? És piszokul éles! Nézze csak! – Kivette a cigit a szájából, és a parázsló rész fölött félig bevágta a papírt, majd szenvtelen arccal az államhoz nyomta a penge hegyét. A hideg fém fájón szúrta a bőrömet. A félelemtől alig kaptam levegőt. Érdeklődve nézett a szemembe, mint aki azt akarja tudni, milyen hatást sikerült kiváltania, aztán csigalassúsággal végighúzta a testemen, le, egészen a szeméremcsontomig. Hideg levegő kúszott a bőrömhöz. Ez az állat nyilván átvágta a ruháimat. Moccanni sem mertem.
– Addig szálljon ki, amíg megteheti – javasolta, és újabb füstfelhőt fújt az arcomba. A bevágott dohánypapír felizzott, majd a darabka lepottyant a padlóra.
Aztán, mint aki minden fontosat elmondott, elfordult tőlem, és a falhoz lépett. Újabb slukkot szívott, mire a papír vége és a belecsavart dohány újra felparázslott. Kivette a szájából, és egy hanyag mozdulattal végighúzta a fehér falon, otromba, feketésbarna csíkot rajzolva rá. A csikket a szőnyegre pöckölte, és utánaköpött.
– Kár lenne egy ilyen szép fiatal hölgyért!
…

55. fejezet
…s a bölcsesség rendszerint a tapasztalat gyümölcse…
…
– Nem akarom áltatni magukat – kezdte. – Az ütés következtében leszakadt az egyik veséje, a másik meg súlyosan összeroncsolódott, ráadásul megsérült a mája. A jobb állapotban lévő vesét visszaoperáltuk, de nem biztos, hogy működőképes lesz. De nem is emiatt aggódunk igazán, hisz dialízissel vesék nélkül is életben tartható… hanem a mája miatt! Előfordulhat, hogy új szervre lesz szüksége.
– Ha kell, én nem adhatom oda az egyik lebenyemet? – kérdeztem némi habozás után. – Úgy tudom, sokszor egy darabka is elég.
Az orvos halványan elmosolyodott. – Nagyon nagylelkű, de sajnos sem ön, sem xxxx nem lenne jó donor.
– Több szervbank is van! Valamelyiktől nem lehet gyorsan beszerezni egy megfelelőt?

Nos, most már várom a véleményeket.
Üdvözlettel a szerző